Chapter 27 - Epilógus

Reggel fél hatkor a repülőgép felszállt. Könnyek gördültek ki a szememből. Nem tudtam jóra gondolni, csak ott ültem és bámultam ki a lehúzhatatlan ablakon, mikor zsebem rezegni kezdett.
" Pofa be és a legközelebbi reptéren szállj le. James xx" - kaptam egy SMS-t.
" Már most hiányoztok ♥ Találkozunk a közeljövőben:) XO, Leticia" - írtam vissza, majd kikapcsoltam a telefonom.

*James szemszöge*
- HEEY LOGAN! KENDALL! CARLOS! COME HERE NOW! - ordított James.
- Hey, wassup? Why you shoutin'? - csörtetett le a lépcsőn Logan.
- Ezt nézd - mondta idegesen James a telefonjára bökve, mialatt a többiek is leértek, Alexával együtt.
- Mivan? - kérdezte egyszerre Carlos és Alexa, majd velük együtt a többiek is megnézték az SMS-t. Logan dühöngve az ajtó felé vette az irányt, Kendall lerogyott, és a kanapénak dőlt, Alexa pedig pityergett. Egyedül Carlos állt lefagyott fejjel, majd mire feleszmélt, kérdezett.
- Leticia? Ez most komoly?... - majd ő is Logan után ment. Kocsikulcsot felkapva, telefont a kezébe véve.

*Carlos szemszöge*
- Halló? Igen. A NASA-tól telefonálok. Azonnal vissza kell fordulniuk, nagy gond közeleg. Igen, köszönöm. Viszhall - mondta a telefonba eltorzított hangon. A repülő L.A felé tartott - megint. Carlos hasított a kocsival, csak úgy forrósodott alatta a betonút, a kerekek szinte beleolvadtak. Tudta, Logan hova tart.

* Kendall szemszöge*
Felborítottam a kanapét, és kimentem üvöltözni. Ennyire fáj, ha valaki hiányzik az életemből. Ennyire?! Ennyire. Vagy százszor hívtam, nem volt elérhető. Dühöngtem odakint a tengerparton, hiszen mérgemben addig sétálgattam, hogy idáig jutottam el. Eddig a tengerpartig, ahol sokszor ruccantunk ki így együtt, heten. A három lány és mi. Álruhában, hogy élvezhessük is.

*Logan szemszöge*
Ezer lépés futás közben, száz futólépésben, csak tíz séta közben, de csak egy és az életed véget érhet.

* Alexa szemszöge*
- Itt hagyott minket - suttogtam, majd felálltam, és a fürdőszoba felé vettem az irányt.

" - Figyelj, én megígérek neked valamit - fogta meg a kezem Skyler. Először beszéltünk, mióta elment és visszajött. - Ha még egyszer elmegyek...
- Akkor levágom a hajam, hogy tudd, mennyire hiányzol - vágtam a szavába.  
- Vagy te az enyémet - nevetett, mint egy idióta és a karjaimba zuhant." - emlékeztem vissza ígéreteinkre. Majd a tükör előtt állva, kontyba fogott hajjal már csak az olló nyisszanását hallottam.

* Skyler szemszöge *
A repülőgép mosdókagylóját támasztottam két kezemmel. Egyikben egy kést, melyet egy szendvicshez kaptam - lusta pincérek. Nagy levegőt vettem, és megtettem. Lila hajam összefogva, pusztán a kezemmel. Majd fölötte a kést végiglendítve a padlóra hullott mind az. Betartottam ígéretem.

Ezúttal szeretném megköszönni minden kedves olvasómnak a sok-sok kommentet, a gratulációkat, a temérdek mosolyt, amit az arcomra csaltatok. Köszönöm azt a csekély 26 feliratkozót (mivel máshol szokott lenni 200-300 is). Az a lényeg, hogy mikor megkérdeztem, hogy folytassam-e, ti kiálltatok magatokért, és sorban írtatok, hogy Letíciát nem hagyjátok elmenni. :) Köszönöm a 8,350 látogatót (ami pont most van.) Amikor olvastam azokat a kommenteket, ahol írtátok, hogy majd' meghaltatok a nevetéstől, én csak mosolyogtam, hiszen valakinek boldog perceket okozhattam. Akármennyire szerettek egy bandatagot, addig utáltátok, amíg a történetben valami jót nem tett. Ha komisz és sekélyes volt, akkor ellene szegültetek. Sheila akármilyen gonosz is volt, mikor majdnem zokogva öntötte ki a lelkét Skylernek - és nem kért bocsánatot, mert tudta milyen nagy súlya van annak, amit tett - ti sajnáltátok, és az ő pártjára álltatok. Pontosan 2013. 11. 02.-én raktam ki az első részt, így még alig- alig három hónapot üzemelhetett a blog, de én büszke vagyok rá, mert akármilyen ocsmányul írtam, rosszul, tájakat nem leírva, és csak úgy hébe-hóba, mert ez az egyetlen történetem, inkább sorozatom, amit befejeztem. KÖSZÖNÖM NEKTEK!<3 
Az örökké való, és halhatatlan "Eckert Leticia, alias Skyler"