-Kislányom!-rohant hozzám anya, majd megölelt. Én ekkor már zokogtam.
-Mi történt?-nyögtem ki nagy nehezen, majd kinéztem a könnyeim mögül.
-Karamboloztatok. Azok az emberek mind be voltak drogozva. Olyan 20-30-as éveiket járó emberekkel teli lehetett a terepjáró, ami nektek ment. Kisiklott a sávból, és szembeütköztetek.
-És a lábam? Az hova lett?-Kicsim! Nyugodj meg. Sajnos ripityára történtek magatokat, ezért kellett levágni a lábadat...
-És a többiek? Jól vannak?-meg sem vártam anyu válaszát, felkaptam az ágyam mellett parkoló két mankót és kiugrándoztam az osztályról, és lementem megkérdezni, hogy hol találom őket. Tina és Kendall külön kocsival jöttek, nekik semmi bajuk nincs. Sheila, James és Carlos aludt. Mikor elmentem megnézni, hogy hol van az utolsó bandatag...meghallottam egy ajtó mögül a sípoló gép hangját. Elhaladtam előtte, és a szemem sarkából láttam...láttam ki volt ott. Be akartam rohanni az ajtón, eldobva a mankót. Eszembe sem jutott, hogy soha többé nem járhatok. Logan ágyára érkeztem. Elkezdtem zokogni. A gép még mindig sípolt. A hátam mögé került a szemben lévő szobából Tina és Kendall. Ők fogták meg a karjaimat, és kihúztak az ajtón. A folyosón ültem, és Tina karjaiban sírtam. Valami olyat éreztem, amit még sosem. Elvesztettem valakit. Tina is sírt. Kendall ott ült az egyik széken, és pityergett. A nagy K-Dog sírt. Itt már nem egy elromlott orvosi eszközről volt szó. Logan..szíve már nem...dobog. Meghalt. Egy karambol miatt. Életem legrosszabb szülinapja. Bár azelőtti nap volt..nem érdekelt. Az sem, hogy levágták a lábam. Logan már nincs. Kész, vége. Lassan muszáj volt hazaindulni. Beleültettek a kerekesszékbe, és hazamentünk, gyalog. Nem mertem kocsiba ülni. A többiek már rég otthon voltak, mikor odaértem. Mindenki kint ült a nappaliban. Sheila és James a kanapén, Carlos a fotelben, összekucorodva. Rájuk néztem, és felálltam... egy lábra.
-Letti,kicsim! Ülj vissza!-parancsolt rám anya. De nem engedelmeskedtem. Felugráltam egy lábon az emeletre, mint Tigris. Bedőltem Logan ágyába, és ott feküdtem. Órákig. Átgondoltam, hogy ez alatt a hét alatt mennyire összekovácsolódtunk. Két napja vagyunk még csak itt, és máris felborult az egész életem. Tudtam, hogy minden meg fog változni. De nem így! Este fél kilenckor még mindig ugyanott feküdtem, és a plafont bámultam. Majd elaludtam. Másnap reggel 8 órakor keltem fel. Anya nálunk aludt.
-Leticia, öltözz fel, be kell mennünk a kórházba!-kiáltott fel anya az emeletre hozzám.
-Minek?-teljesen megijedtem. Hogy miért? Én sem tudom.
-Ma vesznek...mintát a..műlábadhoz-hallottam anya halk hangját, ami a mondat végére elcsuklott.
-Aha..szóval akkor már hivatalosan is nyomi vagyok?
-Letti, ne mondj ilyet!-üvöltött anya. Hallottam a hangján, hogy sír.
-Ne haragudj-borultam a nyakába a lépcsőről, hiszen csak a felsőmet kellett átvennem, nem vettem fel pizsamát előző este. Az egyensúlyomat is elvesztettem az utolsó lépcsőfokoknál, így sikerült a drámai ölelés.
-Semmi baj...mindkettőnknek nehéz-engedett el anya, de még fogott, hogy ne essek el.
-Akkor..mehetünk-néztem a kerekesszékre.
-Menjünk..-tolta oda hozzám anya a tolószéket.
-Kipattoghatok a kocsiig?-fintorogtam.
-Nem kényelmesebb, ha kiszolgállak?
-Hm..nekem megfelel-zuhantam a segédeszközbe. 35 perc múlva beértünk a kórházba. Levették a mintát, és azt mondták várjunk, mert azonnal elkészítik. A gyerek-játszóházban kellett várni, frappáns kis hely.
-Parancsoljon kisasszony!-az én, saját kezembe adta az orvos az új lábamat. Méghozzá egy biztató mosollyal az arcán. Mostantól türkizkék, műanyag lábam lesz. Vicces dolog. Még el kellett intézni valamilyen papírokat, tehát alkottam egy kicsit az 5 éveseknek előállított filctollakkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése